Mt 13,24–30.36–43

Az Úr Jézus egymás után több példázatot mond, melyek mind Isten országával kapcsolatban tanítanak valamit. A bevezetés a magvető példázata, magáról Istenről: hogyan veti az Igét, a „magot”, bőkezűen, annak ellenére, hogy nem mindenkiben hoz termést. A mag, az Ige mégis elvégzi azt, amiért Isten küldte. Sosem közömbös Isten Igéje, amikor hallom, mindig mond valamit, amit meg kell hallanom és engednem kell neki – „vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok” (Lk 8,18).

A magvető példázatában a mag az Igét jelentette; itt, a búza és a konkoly példázatában „a mennyek országának fiait”: akikben az Ige termést hozott, akik „újjászülettek romolhatatlan magból, Isten élő és maradandó Igéje által” (1Pt 1,23), azok maguk is „maggá” lesznek, mégpedig jó maggá, amely jó gyümölcsöt terem, mert ez a természete. Ez a mi új természetünk, amit Krisztustól kaptunk.

„A szántóföld a világ”, és a mag, amit vetnek, ebbe esik bele. A hívő ember is benne van a világban, de nem a világból való (Jn 17,11.16). A természetét és a termést, ami lesz belőle, nem a föld határozza meg, hanem az, hogy ő egy „felülről való”, Krisztus által elvetett mag.

Közben az ördög is veti a magot. A gonosz fiai is ott vannak a világban. Nincs más a földben, csak búza és konkoly. Kellemesebb lenne, ha csak a „nagyon gonosz”, a hívőkkel szemben nagyon ellenséges emberekről szólna Jézus. De Ő csak kétféle magról beszél. Az ítéletkor is csak kétféle helyre kerülhetnek: Atyjuk országába, ahol „fénylenek, mint a nap”, vagy a tüzes kemencébe.

A kétféle mag kikel. A „gazda emberei” látják, hogy a búzával összekeveredve ott van a konkoly is. Mi is látjuk a keveredést. Nemcsak a világban, de még a saját közösségeinkben, a gyülekezetekben is. Nem mindenki Isten gyermeke, aki annak mutatja vagy hiszi magát. A gyülekezetekben is vannak, akik csak hallgatják az igét, de az ige még nem szülte újjá őket. Tudnunk kell róluk, imádkoznunk kell értük, és ne rejtsük el előlük, hogy mi már új teremtések vagyunk. A világban (a gyülekezeten kívül) se rejtsük el.

A kiszaggatás, a szétválasztás nem a mi dolgunk. Nem az elkülönülést parancsolja nekünk Krisztus (nem azt, hogy ne álljunk szóba velük), hanem azt, hogy különbözzünk tőlük. Tudniuk kell rólunk, hogy mások vagyunk, új teremtések. És aki most még „konkoly”, az is új teremtéssé lehet, mert Isten éppen ezt akarja megtenni az Igéjével, és a mi bizonyságtételünkön keresztül.

Nem tudjuk, hogy ki fog megtérni és ki nem. Még a mostani magatartásukból sem tudjuk. Lehet, hogy valaki nagyon szereti a hívőket, de még nem érte el Krisztus személyesen; lehet, hogy nagyon ellenséges, mégis meg fog térni, ahogyan Saul is megtért. Isten „akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), munkálja is, mindenkit elér valamilyen Tőle való üzenet, ami döntésre hívja. Ebben használ minket is: azt cselekszi bennünk, hogy a szavaink, a cselekedeteink az Ő üzenetei legyenek.

Megtérni addig lehet, amíg Isten erre időt ad: amíg a kegyelem ideje van, és amíg az adott helyen hangzik az ige, amíg vannak, akiket Isten küldeni tud másokhoz. Ez a magvetés ideje és a növekedés ideje. De eljön az aratás és a szétválasztás ideje. Mindenkit összegyűjtenek és egyenként ítél meg minket az Úr. Akiben benne van az Ő magja (1Jn 3,9), az a „búza”, az az igaz, aki „fénylik” Isten országában, vagyis Istent dicsőíti. Akiben nincs benne az Ő magja, nem született újjá, az elvész a bűnös természetével, minden emberi igyekezetével, jóságával együtt.

Krisztus még most is veti a magot. Még szól az ige tisztán, még vannak hívők, akik bizonyságot tudnak tenni. Azt akarja és parancsolja, hogy ilyenek legyünk mi is. Mindent megad hozzá: az erőt ahhoz, hogy Őrá mutassunk; a hitet ahhoz, hogy mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerülünk, úgy tekintsünk, hogy az Úr a megtérését akarja, és hogy mi is akarjuk; az alkalmakat a bizonyságtételre, a bátorságot, hogy elmondjuk, ki nekünk Krisztus, és hogy rajta kívül nincs más – és „akinek van füle a hallásra, hallja!”.

Dán 12,3

„Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.”